Képek később – alább részletezett okok miatt.
Ott hagytuk abba az előző bejegyzésben, hogy szeretjük a kis meglepetéseket. Nos, Ulánbátor egy furcsa és nagy meglepetést jelentett. Egyrészt a város éppen olyan koszos és lepukkant, amilyenre számítottunk, másrészt viszont a leghangulatosabb, legélvezetesebb szemétdomb, ahol életemben jártam. A Golden Gobi hostelben lerakjuk nehéz málhánkat, rendbe szedjük magunkat, majd a szállás kifizetése után útnak indulunk a városba. A főutca, amelyet Béke Sugárútnak, vagyis Enh Taivni Örgön Csölöö-nek hívnak, Petit rögtön lenyűgözi. Az utcán folyamatosan szólnak a dudák, bár dugó nincsen. Hamar rájövünk, hogy itt ez a nemzeti zene, ahogyan Irkutszkban a helyi rádió szolgáltatta az alaphangot. Mindenki dudál, akkor is, ha zavartalanul autózik, ami persze ritkán fordul elő, köszönhetően a meteorit-kráterekre emlékeztető kátyúknak, valamint a vezetők habitusától függően hol hat-, hol kilencsávos útnak. A nagy Örgön Csölöö közepén egy teljesen anakronisztikus, vitorla formájú vasbeton- és üvegépület áll, amely a barcelonai tengerparton látott irodaházra emlékeztet. A város az én lelkemet akkor vásárolja meg, mikor a Szühbataar térre érve meglátjuk, hogy a gyalogos közlekedési lámpán nem gyalogos, hanem egy lovas szerepel.
A Szühbataar tér ismét csak a nagy mongol kommunista forradalmi hősről van elnevezve, de ez nem zavarta a várostervezőket abban, hogy Mongólia történetének egy cseppet nagyobb hírnévre szert tett alakjait jelenítsék meg a főhelyen. A kormány és a parlament épülete előtt pl. Dzsingisz kán monumentális ülő szobra látható, mellette fia és unokája, Ögödej és Kubiláj lovagolnak bronzba öntve. A hatalmas teret múzeumok szegélyezik, csakúgy, mint otthon a Hősök terén.
Az ámuldozó szemlélődés után elmegyünk az Ulánbátor-Peking vonatjegyekért egy utazási irodába a városközpont északi részén. Hamar kiderül, hogy a nagy Örgön Csölöö és a Szühbataar tér kivételével az egész város fel van túrva. Nem is kéne meglepődnünk, hiszen a Mongol Vasút vezérigazgatója már a vonaton figyelmeztetett minket, hogy folyik az ország újjáépítése. A vonatjegyek felvétele után beülünk az utazási iroda melletti Dzsingisz Beer klubba, ahol megkóstoljuk a helyi sört, én eszem egy mongol nemzeti levest, és szájhúzogatva nézegetjük a kocsma német tulajdonosa által bajor népviseletbe bújtatott mongol menyecskéket. Két sörre, két doboz Kentre és a levesre 17 ezer tögrögöt költünk, ami nagyjából 2500 forintnak felel meg, de a nagy címletek miatt a későbbiekben és most is zavartan nézzük a számlát. Peti pl. egyszer büszkén nyom a pincér kezébe 200 tögrög (mintegy 30 forint) borravalót.
Az egyik mellékutcán haladva, egy életveszélyes kereszteződésen történő sikeres átkelés után folytatjuk utunkat a Gandan Hiid buddhista kolostor-komplexumba, a város fő látványosságához – vagy, ahogyan magunk közt elnevezzük, a Szuperláma lakóhelyére. A Szuperláma közelségét az úton velünk szemben jövő buddhista szerzetesek is jelzik, később az egyikkel össze is találkozunk a kolostortól nem messze lévő hotel teraszán, a sörözőben.
A kolostor tényleg lenyűgöző látványt nyújt. A komplexum legalább 7-8 templomból, iskolaépületből, könyvtárakból áll. A főépületben látható egy legalább 25 méter magas aranyozott Buddha-szobor és rengeteg imamalom, amelyet a betérő hívek monotonon forgatnak. Egy bácsi rám szól, hogy rossz irányba tekerem a malmot. Lehet, hogy ezzel balszerencsét hoztam az egész országra? Később egy közösségi épületben nézzük végig a szerzetesek kántálását, fényképet itt nem merünk csinálni.
Itt jegyeznénk meg, hogy bár Ulánbátornak nagyon rossz a reputációja, minket egyszer sem kíséreltek meg kirabolni az egy nap alatt, amit ott töltöttünk. Persze elővigyázatosak voltunk: én egy simulós övtáskában az alsónadrágomba tömtem a pénzemet (tényleg csak a biztonság érdekében), Peti pedig egy szorosan magához szorított kis válltáskába tette minden értékét. A zsebünkben semmi nem volt. Éjszaka nem mozdultunk ki, bár a hosteltársaktól hallottunk néhány horror-sztorit arról, hogyan raboltak ki és ütöttek le embereket a tatárok utódai saját fővárosukban. Minket még csak le sem húztak, másoktól eltérően, de erre térjünk vissza később.
Miután leróttuk tiszteletünket a Szuperláma lakhelyén – s miután egy egész legendáriumot költöttünk róla – ismét megpihenünk, urakhoz méltóan, a már említett hotel teraszán egy üveg Golden Gobi sör mellett, miközben a kivetítőből árad a mongol rap. A szöveg valószínűleg arról szól, kinek van a legmárkásabb lova vagy a legtöbb birkája. A klipek már önmagukban megérnek egy misét. Ajánlom pl. a tisztelt olvasók figyelmébe az alábbit, amely saccra a mongol Honfoglalásnak felel meg. A karakterek! A koreográfia! A háttérképek! Priceless!
A hostelbe visszafelé először is foglalunk egy helyet a BD’s Mongolian Barbecue-ban, ugyanis kíváncsiak vagyunk rá, hogy milyen a Márvány utcaihoz képest. Öt perccel később azonban majdnem rögtön megbánjuk a foglalást, mikor a Partizán utcán ráakadunk a Paprika Magyar Bisztróra, ahol Tokaji borokat és magyar gulyást lehet kapni a magyar tulajdonos jóvoltából. Soproniban reménykedve betérünk, de sajnos sörből csak a helyi áru van: Dzsingisz, Golden Gobi és Tigris. Közben reménytelenül erőlködve próbáljuk kisilabizálni az ezeréves mongol-magyar barátság emlékére kizárólag mongolul nyomott menüt.
A hostel előtt még teszünk egy kört az Állami Nagyáruházban, ami gyakorlatilag egy kommunista közértmonstrumból kialakított pláza. A másnapi útra történő nagybevásárlás (és a pénztárnál a tögröghiányra történő ráébredés után dollárral fizetés) után a hostel érintésével útnak indulunk Ulánbátor legagyrohasztóbb múzeumába. Ez a Nemzetközi Intellektuális Múzeum nevet viseli és a várost kettészelő gyomorforgató kanálistól keletre, a jurtanegyed mellett található. Mivel nincs sok időnk, leintünk egy taxit, aminek köszönhetően belülről élvezhetjük a már említett, a valószínűleg lovakra kitalált KRESZ-szel súlyosbított mongol közlekedést.
A múzeum felejthetetlen élmény. Ha valaki Ulánbátorba megy, ide mindenképpen menjen el. Az egész koncepció az alapító, a zseni, az univerzális orákulum „Mr. Tumuldzi” (hivatalosan Mr. Tumen-Ulzii) kreálmányai, mongol logikai szétszedős és összerakós játékok köré épül. Mr. Tumuldzi a minket körbevezető tizenhat éves forma mongol srác elmondása alapján hivatásszerűen gyárt fából vaskarikát, épít szarból várat, szabadidejében pedig nyilván kutyákat változtat szalonnává és rezet arannyá. Mr. Tumuldzi egy isten. Sőt, Mr. Tumuldzi AZ Isten. Kirakós játékaival talán még a Szuperlámát is legyakná egy szemtől szembeni küzdelemben. Mr. Tumuldzi több száz, sőt, több ezer darabból gyárt kirakós játékokat, amelyeket több száz, illetve több ezer előre meghatározott mozdulattal lehet csak szétszedni, majd újból összerakni. Az obligát nemzeti jelképek és faszobrok mellett Mr. Tumuldzi kirakós játékai közé sorolható pl. több akkora batár nagy sakkasztal is, mint egy-egy kisebb szoba, amelyeken a sakkbábuk hatalmas állatok különböző csontjaiból vannak kifaragva a mongol történelem hőseinek képére – természetesen szintén Mr. Tumuldzi által. Mr. Tumuldzi három fogadást is ajánlott a múzeumát meglátogatóknak: amennyiben három kisebb kirakós játékot meghatározott idő alatt szét-, majd összeszerelnek (kimondottan külföldiek), akkor tíz-, illetve százezer dolláros jutalom üti a markukat. Az első kettő szétszerelős játékban szégyenteljes kudarcot vallunk, míg a mongol srác fél perc alatt szétkapja és összerakja a cuccokat. A harmadik Petinek majdnem sikerül, de, kihasználva az utolsó előtti lépésnél mutatott tétovaságát, a mongol srác kiveszi a kezéből a játékot és megmutatja, mit kell csinálnia. Ezért nem vádoljuk: ha megnyernénk a jutalmat, lehet, hogy csődbe menne a múzeum. Mr. Tumuldzi mondjuk valószínűleg tudna összerakni egy tégla tögrögöt is, ha kellene. Mr. Tumuldzit sajnos elérte a zsenikre jellemző mindenhatósági komplexus. A tényleg ötletes játékok mellett ugyanis már fest is, és ragaszkodik hozzá, hogy ezeket a középszernél rosszabb mázolmányokat szintén kiállítsák a múzeumban, ha már van. Ezeken kívül még egy sakkjáték-gyűjtemény található a múzeumban, illetve két jurta (amelyeket valószínűleg szintén Mr. Tumuldzi rakott össze). Az ajándékboltban a mongol srác lejárt szavatosságú bűvésztrükkökkel szórakoztat minket, én pedig veszek egy mongol csodadobozt, ami utána a fél estére kiváló szórakozást nyújt, nem tudjuk ugyanis kinyitni. Jobban oda kellett volna figyelni, úgy tűnik.
Egy észveszejtő taxizás után, mialatt félpercenként attól félünk, hogy kiugrik alólunk a felfüggesztés, megérkezünk az itteni Mongolian Barbecue-ba. Nos, el kell mondjuk, hogy a végkövetkeztetésünk az, hogy az otthoni étterem jobb. Itt egyrészt kimondott gyorséttermi hangulat van, másrészt szegényesebb a kínálat és a fagyasztóból frissen kiszedett és a tárolóba csördített fagyasztott birkamáj-szeletek nem is néznek ki olyan jól, mint az ízlésesen bepácolt friss húsok a Márvány utcában. További negatívum, hogy a 14900 tögrögbe (kb. 2300 forintba) kerülő „egyél amennyit tudsz” akcióban nincsenek benne az esetleges alkoholos italok, sőt, az üdítők közül is csak meleg ice tea-ból és meleg mangóléből válogathat az ember. A pozitív oldalon az áll, hogy a húsokra sütéskor önthető szószokból igen nagy a választék, és ezt az ember saját maga válogathatja össze. A saláták is viszonylag jónak mondhatók. Hazafelé Peti Mongóliában való letelepedésről, egy duda- és futómű-szerviz megnyitásáról ábrándozik, ahova én Mr. Tumuldzi felvételét javaslom a futóművek gyors össze- és szétszerelésére.
Miután tehát teleettük magunkat, elégedetten vonulunk vissza a hostelbe, ahol a szinte kizárólag Góbi-túrára érkezett hosteltársakkal való, némileg erőltetett beszélgetést követően a hely árnyoldalaira is fény derül. Szerencsére ezt nem a saját bőrünkön érezzük. Egy félig magyar, félig mongol lány kifejti, hogy az elmúlt napokban tízen túráztak az egyik nemzeti parkban, ahol eltört a hostelesek által biztosított sátor egyik tartórúdja. A tíz emberből nyolc meglépett, így most rajta és a barátnőjén 180 dollárt kívánnak behajtani a hostel mosolygós tulajdonosai. Ellenkező esetben ugrott a holnapi túrájuk. Már szinte nyitnám a számat, hogy ajánljam Mr. Tumuldzi segítségét, de ehelyett hangos és indulatos szóváltásnak leszünk szem- és fültanúi. Később, mikor a kényelmes, de kis szálló, muslincaszerű rovarok által folyamatosan támadott ágyban nyugovóra térünk, Peti még az ajtón keresztül fültanúja lesz egy vélhetően kirabolt lány eszméletvesztésének is.
Másnap kora reggel kisbusz az állomásra, ahol menetrend szerint megérkeznek az Ulánbátor-Peking vonat vörös csillagos Népi Vagonjai. Az eddigi vonatok közül ez néz ki a legjobban: tiszta, világos, és a fülkében még ventilátor is akad. Mármint olyan, ami nem akad, hanem forog. Új fülketársaink szintén megérnek egy misét. Ismét egy angol párról van szó, ezúttal azonban a már-már félelmetesen síkbuta fajtából. Az akcentusa alapján az East Endről származó szigorú tekintetű férfinak Timon, Pumba és a „Hacuna Matata” felirat van a lábára tetoválva. Barátnője egy kevés sütnivalóval, de annál több füstölnivaló sonkával rendelkező és öblösen horkoló szőke csaj valószínűleg Essexből. A párkapcsolati összetartozást szavak, beszélgetés helyett színben és típusban is egyező e-readerekkel és iPodokkal fejezik ki. Néha benéz hozzájuk szakadt, bamba piros atlétás barátjuk, akinek látványa segít megfogalmaznunk azt a törvényszerűséget, hogy minél több karkötő, illetve fesztiválkarszalag található egy férfi kezén, annál kevesebb célja van e materiális világban zajló életben (és vélhetően azokban sem mondható túl sikeresnek). Fülketársaink legszebb alakítása a kínai határra érve következik, mikor is fél órán keresztül aggódnak azon, hogy vajon bevallandó vámtételnek számít-e a csomagjukban hozott négy alma és egy uborka. A megoldást ismét bamba piros trikó felbukkanása hozza, akivel azon nyomban elfogyasztanak néhány almát, hátha így nem lövi őket tarkón a kínai vámtiszt az állomás mögött. Persze mi legalább jól szórakozunk. A szomszéd fülkében lévőkkel viszont semmi pénzért sem cserélnék: ott egy friss házaspár az esküvőjükön készült hatmillió fényképet mutogatja két zavartan bólogató németnek.
A kínai vagonnal megváltozott a személyzet is. Tüchtig provodnyicák helyett most már katonásan szigorú provodnyikokat kapunk. Amíg az orosz kocsikalauznők udvariasan megkértek mindenkit, hogy szálljon fel a vonatra, mielőtt indult, a mongolok hisztérikusan kalimpáltak és karattyoltak, a kínaiak viszont már csak tapsolnak kettőt.
Az út csütörtöki része nagyrészt eseménytelenül telik. A vonat alig-alig áll meg, s ha mégis, akkor is csak a forróságba lehet kiszállni kétesen hideg üdítőkre, illetve mongol sapkákra elverni az ember legutolsó tögrögjeit. A vonat itt nagyrészt a Góbi sivatagban halad, ami persze szép táj, de hát mégiscsak egy sivatag, már ha érti a kedves olvasó, hogy mire gondolok. Szép, szép, de ennél valószínűleg még Semjén Zsolt szexuális élete is változatosabb. Idén egyébként mezőgazdaságilag jó év van, amit onnan tudunk, hogy a sivatag ki van zöldülve, itt-ott kis kórók, füvek és bokrok nőnek.
A mongol határellenőrzés Zamiin-Üüd-ben, a valószínűleg az állomás melletti jurtákból kikászálódó határőrök részvételével zajlik. Némi ide-oda tologatás és mintegy másfél óra állás után áttolnak minket Erlianba, a határ kínai részére. És íme a katarzis-szerű változás!
Már akkor világos, hogy Kína más világ, mikor a tökéletesen lepusztult mongol vidékről átérünk a sivatag közepén Las Vegasként villódzó fényekkel, mini Eiffel-toronnyal felturbózott kaszinókkal elénk ugró Erlianba. Miközben az elsuhanó kínai írásjeleket nézzük, Peti kijelenti, hogy márpedig ez úgy lenne az igazi, ha egy vigyázban álló úttörőcsapat köszöntene minket hazafias népi dalok eléneklésével. Akkor nevetek, de egy fél perc múlva az arcomra fagy a mosoly, ugyanis majdnem pontosan így történik! A peronon hosszú sorokban állnak tisztelegve a vasutasok, határőrök és vámtisztek, miközben egy hangszóróból szóló hangos mozgalmi dalokkal üdvözlik a Népi Kína legújabb vendégeit. Ez ismét az általunk oly nagyra tartott kis meglepetések kategóriája.
A kínai vámpapírok és belépési nyilatkozat kitöltése után elviszik az útleveleket, minket pedig betolnak egy hatalmas hodályba, ahol kicserélik a vagonok futóművét – Kínában ugyanis ismét keskenyebb nyomtávúak a sínek. Mindezt úgy csinálják, hogy közben a vagonokból a lehető legjobb szögben lehessen fényképezni, sőt, még egy külön erre az alkalomra idecsődített kínai látogatócsoportot is látunk, akiknek ebben az éjszakai órában mutatják be, hogyan is működik a futómű-csere. Az biztos, hogy ez sokkal gyorsabban és modernebb gépekkel zajlik, mint az utazás elején Csapon, bár nekem meggyőződésem, hogy Mr. Tumuldzi még ennél is gyorsabban szét tudná kapni a futóműveket.
Az útlevelek visszaszolgáltatása után, kb. hajnali 1-kor útnak indulunk Peking felé. Ekkor már altatódal szól az állomás hangszóróiból, így vesszük a lapot, és mi is lefekszünk aludni.
Én másnap reggel fél 7-kor kelek, és innentől kezdve kb. 10-ig szinte folyamatosan az ablak mellett állok. Ugyanis van látnivaló. Közhelyesen hangzik, de elképesztő mértékű építkezések zajlanak ebben az országban. A vonat nem tud úgy fél percet menni az egyébként fantasztikusan változatos, hegyes-völgyes, erdős és komoly méretű folyókkal-tavakkal tarkított tájon, hogy ne ütköznénk bele (képletesen, természetesen) egy épülő harmincemeletes toronyházba, egy mezőgazdasági üzembe vagy egy hatalmas ipartelepbe. Vagy éppen egy, a hegyek közé beékelt brutális méretű gátba. Lenyűgöző látvány. Annyira, hogy az ember az Oroszországon keresztül vezető vonatozás ellenére egy pillanatra abba az illúzióba esik, hogy Kína nagyobb, mint Oroszország. A látványt sajnos gyakran megszakítják a sziklákba fúrt alagutak. Vonatunk hamarosan beér a Peking előtti hegyek közé, és elkezd leereszkedni a völgybe.
Peking hatalmas. Méretét tekintve akkora, mint Belgium, így már 45 perccel az érkezés előtt monumentális újépítésű panelek között halad a vonat, néha elmegy mellettünk egy nagysebességű szerelvény is. A városközpontot elkerülve átszeljük a félelmetes szélességű körutakat és bedöcögünk a pekingi vasútállomás kilencedik vágányára. Hát ennyi volt. A vonatozás itt véget ért.
A peronon hatalmas embertömeg, köztük zavartalanul (értsd: magukat cseppet sem zavartatva) közlekedő targoncák, kisbuszok és rendőrségi dzsipek. Az állomás aluljárójában akkora a tömeg, amekkorát én legutoljára az isztambuli bazárban láttam, ahol önállóan lépni nem lehetett, csak sodródni a tömeggel. Itt is valami ilyesmi a helyzet. Sőt! A tömeg még az állomás előtti hatalmas téren is folytatódik, mint azt a mellékelt fotó mutatja. Mindehhez hozzájön egy olyan szmogfelhő, amiről a napsugarak szégyenteljesen pattannak vissza. Fejünket ide-oda kapkodva kicsit úgy érezzük magunkat a másfél napos vonatozás és az álmos Ulánbátor után, mint akit durván felkeltettek valamilyen egészen mély álomból. Nagy nehezen sikerül automatát és metrólejáratot is találnunk, de itt már meg kell pihennünk egy kicsit. Végül két átszállással sikerül eljutni a Dongszi metróállomásra, ugyanolyan embertelen, bár a vége felé ritkuló tömegben, mint a vasútnál. Bár a metró tiszta és légkondicionált, az a furcsa és politikailag aligha korrekt szituáció áll elő, hogy egyszerre érezzük át a lecsukott kínai emberi jogi aktivisták szenvedéseit és Mao Ce-tung Nagy Menetelését.
A 161. Számú hostel a metróállomástól nem messze található, egy kis mellékutcában, amelyet kis trafikok és kézikocsis emberek töltenek meg. Nagyon hangulatos. A hostel szintén: egy lepukkantnak tűnő homlokzat mögött szépen berendezett, igényes és szinte már hotel-szintű szobákat kínáló lakra lelünk, amelyben szobaszervíz is található. S bár azonnal sikerül megcáfolni egy közhiedelmet, mely szerint a kínaiak jó matekosok, alapjában véve elégedettek vagyunk. Most pedig megyünk a Tiltott Városba!
PS: ha már tiltott dolgokról van szó: most éppen a nagy kínai tűzfal mögött vagyunk, szóval a facebook és a gmail is kilőve. Ezért képek később lesznek, de dolgozunk a problémán. Nem írom le, hogy, hátha figyelnek J
