!!! Képek ITT érhetők el. !!!
A jelen sorokat már a Kurszkaja metróállomás mellől, a kétnapi otthonunkként szolgáló Transsiberian Hostelből töltjük fel. Ugyanis megérkeztünk a büszke birodalmi fővárosba, a felette mintegy glóriaként lebegő szmogfelhő által is jelzett Moszkvába! No de ne vágjunk ilyen hirtelen a dolgok folyása elé, hiszen az örömteli megérkezést másfél napos vonatút előzte meg a szélsebes Tisza Expresszen.
A Keleti Pályaudvaron a legnagyobb probléma még az volt, hogy hogyan osszunk el az amúgy is tömött csomagokba két tálca sört, nehogy megijesszük / magunkra haragítsuk a kalauzokat. Ennek megoldása után elhelyezkedtünk az űrkabinra emlékeztető kupékban (ld. képek), ahol a következő 36 órát eltölteni kényszerültünk. A bármiféle logikát nélkülöző számozású ágyakból egy kupéban három van. Két kupét béreltünk ki tehát (hiszen Moszkváig még öten vagyunk), Peti és én - hálistennek - ketten tudunk egy háromszemélyes kupéban elhelyezkedni, és nem is tesznek be mellénk később sem senkit. A kabinban található még egy bárszekrényre emlékeztető csapocska és - mint az Moszkvában kiderül - egy hűtőláda is.
Az elhelyezkedés után közös vacsora, a magunkkal hozott ipari mennyiségű rántotthús-, májkrém-, paprika- és sörkészletből, majd Nyíregyháza után bebódulva alvás. Záhonynál Szvetlána Anatoljevna, odaadó provodnyicánk (vagyis kocsikalauz, de másnak is a szopornyica szó jut erről eszébe?) ébreszt minket: grányica, paszport kontrol. Szvetlána korábban már beadott nekünk egy-egy, szlovák nyelvű vámbevallási ívet, amiből az egész vonaton semmilyen más nyelvű példány nem létezett, így az orosztudás alapján (később, végső elkeseredésünkben google translate-tel) próbáltuk lefordítani a papírt, amin többek közt afelől is kedvesen érdeklődnek, van-e nálad radioaktív hasadóanyag. Erőfeszítéseink később hiábavalónak bizonyulnak, ugyanis a colná deklarácia senki nem érdekel. Az viszont kiderül a vámnál, hogy a magyar határőrök egyszerűbbek az ukránoknál (akik viszont sokkal veszélyesebben néznek ki). A csomagok felületes ki- és bepakoltatása után ismét visszaszundítunk. Pár perc múlva már Csapon vagyunk, és arra ébredünk, hogy a vagont egy brutális méretű villástargoncával felemelték és épp alattunk matatnak: cserélik a kerekeket. Ez azért még nem a Forma 1, szóval a művelet eltart néhány órát. Közben alkalmunk nyílik megcsodálni Csap a 70-es éveket tökéletesen felidéző pályaudvarát, ahol 40 éve tényleg semmi új nem épült.
Másnap reggel a Kárpátok hegyei között zakatol a vonat. Kétpercenként, a semmi közepén megfigyelőbódék ugranak a szemünk elé, tüchtig ruhába öltözött, tisztelgő vasutasokkal. Az ukrán vasút tényleg a fél országot foglalkoztatja. A kupé reggeli visszaváltoztatása után (ami bonyolultabb művelet, mint azt gondolnátok) megnézzük az étkezőkocsit. Kicsit úgy érzem magam, mint mikor az ukrajnai túra előtt vodkavacsorát, hátlapogatást és védelmi papírt reméltünk az ukrán nagykövettől, aztán ehelyett zárva találtuk a követséget. Most a terv az, hogy az étkezőkocsiban mulatunk este, hogy ne zavarjuk a mellettünk békésen horkoló oroszokat. Sajnos hamar kiábrándulunk: a szovjet dicsőséges napokat idéző, három ember - szemüveges csinovnyik, indokolatlan szűk topot viselő néni és leopárdmintás dinnyemellű mama - által üzemeltetett étkezőkocsiban az embernek a szemét is kilopják. Két sörért és két szétlötyögtetett kávéért (ami ráadásul valami egész különleges módon megvalósította a lehetetlent: instant kávé két kiló zaccal) 790 rubelt, kb. 5600 forintot sikerül elkérniük, ami annyira elveszi a kedvünket az étkezőkocsitól, hogy már meg sem kérdezzük, hogy mit keres a kocsi sarkában egy felfújt négyszemélyes gumimatrac.
Persze az állomáson vásárolt olcsóság sem jó. Lembergbe érve kapunk az alkalmon, hogy vásároljunk három helyi sört, amit a trafikos asszonyság "kuriózumként" emleget. Nos, az íze valóban kuriózum, valahol félúton az ázott menyét és a romlott élesztő között. Ezúton is tanácsoljuk, hogy senki ne dőljön be a "Lvivszke 1715" néven forgalmazott szörnyűségnek, még úgy sem, hogy "avtomobilt" lehet vele nyerni. Később a hmelnyickiji, tetovált izomállatokkal és helyi Lorenzo Lamas-okkal zsúfolt kisboltban próbáljuk ki a kvaszt, ami annyival jobb, hogy itt már előre tudjuk, hogy szériatartozék a romlott élesztő-íz.
Az ukrán pusztán szétrohadt, eredeti funkciójuk iránt is erős kételyet ébresztő gyárépületek és B-kategóriás hagymakupolás templomok váltogatják egymást. Egy faluban látunk egy olyan villanyvezetéket, amit egy halásztavon keresztül vezettek. Nyilván nem volt elég oszlop a tó kikerülésére, de a folyókat megfordító szovjet ember nem törődik az ilyen apróságokkal: szembeszáll a természettel. A vonat Lemberg után Hmelnyickijben és Kijevben áll hosszabb ideig. Látnivaló különösebben egyik állomáson sincs, de arra jók ezek a megállók, hogy pihentessük elgémberedett lábainkat az addig kártyázással vagy olvasással elütött idő után. Csak a miheztartás végett: Peti Murakami Haruki Norvég Erdő c. művét, én meg Viktor Pelevin - Empire V regényét olvasom egyelőre. Szvetlána Anatoljevna néha jön és kitakarít, ránk mosolyog úgy, ahogy csak egy komszomolka tud, a megállókban pedig sütit vesz az odarohanó üzérektől. Ha megszomjazunk, a kocsi végében forróvíz-adagolóból tudunk teát vagy kávét készíteni. A vonaton elvileg zuhanyozni is lehetne, de a vécében lévő zuhanyfülkét egyikünk sem meri megkocáztatni, attól tartva, hogy mocskosabban hagynánk el, mint ahogy bementünk. Itt ráadásul még a vécécsészébe való hirtelen belezuhanás veszélye is fennáll, tekintve a szerelvény merevségét. A mosakodás így a csap és a Bóka Tibor óbudai kisvállalkozó által gyártott férfitörlőkendők segítségével történik.
Az orosz határhoz közelítve, drága provodnyicánk türelmével visszaélve, hárman is elszúrjuk az orosz immigrációs papírt. Mint később kiderül, nem kellett volna félni semmitől: bár az orosz határon csak az öt magyar (vagyis mi) útlevelét vizsgálják át tüzetesebben, a Fehéroroszországot és Kazahsztánt is tömörítő Vámunió vámtisztjei csak bemosolyognak és bevihognak a kupéba, meg sem nézik a csomagokat. Úgyhogy jóízűen aludhatunk tovább, egészen reggelig.
A reggeli felkelés után már csak összepakolni van idő. A vonat ugyanis helyi idő szerint 9:55-kor (hajszálpontosan!) megérkezik Moszkvába, amit a vad kinézetű panelházakról, több kilóméteres dugókról és a masszív szmogról már messziről lehet látni. A vonatról való leszállás, és Szvetlána Anatoljevnától való, egy belga csoki és egy Pick szalámi kíséretében történő elköszönés után bevetjük magunkat a metróba, a Vörös Hadsereg egyik zászlóalja után, amely kb. negyed órán keresztül vonul le az alagútba. A Sztálin-idézetekkel díszített Kurszkaja-metróállomás mellett pedig megtaláljuk a Trainspotting-szerű arcok által üzemeltetett hostelünket. Kiderül azonban, hogy ebben az épületben csak Ádiék laknak, mi Petivel egy majdnem hotelszoba minőségű szobába pakolnak.
Jó ómen? Majd kiderül. Most pedig fogjuk magunkat és irány a Kreml!
PS: Oroszországban eddig darabos a nyomkövető lefedettsége, de dolgozunk az ügyön. Türelem :)
