Képek: egyelőre Facebook-on (a Kínai Nagy Tűzfal megkerülése sikerült, de a mongol lovakhoz hasonlóan sávszélességünk is elsüllyedt a mocsárban), de nemsokára külön posztban pótlunk mindent!

Kezdjük azzal, hogy Peking fantasztikus hely. Méltán nevezhető utazásunk csúcsának és katarzisának, és az utóbbi két hét minden perce megérte azt az érzést, hogy ide eljuthattunk. Ahogyan Mao Ce-tung mondotta: "Légy elhatározott, ne félj az áldozatoktól és lépj túl minden nehézségen a győzelem érdekében!" Persze mielőtt átmennék Kozsóba, megjegyzem, hogy a városnak számos árnyoldala is van, amelyekkel alább foglalkozunk. De haladjunk csak szépen időben!

Ott hagytuk abba, hogy megtaláltuk a hostelt, és a Pekingbe történt megérkezés okozta sokkból felébredve a nyakunkba vettük a várost. Első utunk az Ég Temploma Parkba vezet, ahol a bejáratnál monotonon ugyanazt az egy szót lefetyelő nénik árulnak vizet. Ez a marketing-stratégia egyébként mindenhol működik a városban. Később bennünk is felvetődik, hogy megállunk egy bevásárlóutca közepén, és fejhangon üvöltözni kezdünk. Biztos vennének tőlünk is valamit. Persze ha rendőr közeledik, a néniben megakad a tű, és az ásványvizes palackokat egy kuka mögé vonszolva Diogenész-szindrómát színlelnek (magyarul turkálnak a szemétben). A belépő kifizetése után megtekintjük az Ég Templomával büszkélkedő parkot, valamint a melléképületeket: a köroltárt, a pavilonokat, valamint egy 500 éves fát, amit mindenki simogat. Tapasztalatlanságomtól vezérelve az egyik árustól vásárolok egy fából összerakható modell-templomot, szuvenírként a kisöcsémnek. Tompa agyú nyugati turistákként fennhangon örvendezünk azért, hogy 100 jüanról 75-re sikerült lealkudni az árucikket, valamint hogy az árus nem tudott ránk sózni egy szakadt százast, azt állítva, hogy tőlünk kapta. Később kiderül, hogy a szakadt százas megmutogatásának örve alatt a fiatalember egy fehérorosz 20 rubelest nyomott a kezembe 20 jüan helyett. A különbség mindössze annyi, hogy a kb. 660 forintot érő jüan-bankjegy helyett a 20 rubelest maximum seggtörlésre lehet használni a világ bármely országában. Többet kellett volna olvasni Konfuciuszt, aki megmondta: "A figyelmesek ritkán hibáznak." Első lecke.

A parkból a Tienanmen tér felé haladva rájövünk, hogy Peking NAGY. Mint azt már korábban említettem, a város akkora, mint Belgium, így rögvest kiderül, hogy az általunk rövid pihentető sétának betervezett gyaloglás olyan, mintha Brüsszel központjából Grimbergenbe sétálnánk ki. A soksávos sugárutakon történő átkelés soha nem egyszerű, és nem is megy egyben. Az ember zöld - néha piros - lámpánál elindul, és majd a kocsik kikerülik. Kocsiból egyébként van elég, tisztán látható, hogy honnan is származik a város felett lebegő, a napfényt tökéletesen elzáró szmogtömeg. A járókelőket egyébként mindez nem zavarja: a nők ha kell, ha nem a szembejövők szeme világát veszélyeztető napernyővel sétálgatnak. Itt jegyeznénk meg, hogy ezen a nyáron Pekingben a látottak alapján az számít vagánynak, aki gumikötélre csomózott pattogós labdával játszik, a pólója pedig mellkasig fel van tűrve.

A Tienanmen térre már a világosban nem jutunk el, mert a tér kapujához vezető bevásárlóutcán elragad minket az éjszakai piacok forgataga. Ezek egy arab bazárhoz hasonlítható változatosságot képviselnek. Ha az ember valakivel felveszi a szemkontaktust, utána vagy vásárol, vagy egy tetszőleges testrésze használatával hosszú métereken keresztül vakarja le magáról a riksást, a műtrutyipókember-árust, vagy Mao elvtárs küldöttét, aki a Kis Piros Könyv magvas gondolatait próbálja rásózni. Mert hogy ezeken a piacokon tényleg minden van. 40 jüanért (kb. 1300 forint) hamis Rolexek, öt perc alatt saját képre elkészített műanyag szobrocska, világmárkák kínai változata, sült pók, csomagolt hideg csirkeláb, hogy csak egy párat említsek. Az utcákat néhol a félgyarmati időkből ittmaradt épületek, de a legtöbbször villódzó fények, üvöltöző félkegyelműek és vödrökbe pisilő kisgyerekek szegélyezik (ez utóbbit úgy, hogy majd' minden sarkon van ingyenes nyilvános vécé). És tömeg, tömeg, tömeg! A város minden pontján, nemcsak a központban.

A forgatag ellenére Peking olyan nyugodt, barátságos és biztonságos városnak tűnik, hogy mióta elindultunk Magyarországról, először itt érezzük tökéletesen nyugodtnak magunkat értékeinket és személyes integritásunkat illetően. Az utóbbit csak a félelmetes távolságok és az ezek miatt a lábunkra nehezedő nyomás veszélyezteti. De rendületlenül sétálunk, mert, ahogyan azt Lao Ce mondta: "Az ezermérföldes utazás is egyetlen lépéssel kezdődik."

A Tienanmen térre csak a pekingi halovány pitymallat után sikerül elérkeznünk, amikor a rendőrök már kíméletlenül paterolják ki a téren összegyűlt tömeget, nehogy spontán tüntetés alakuljon ki, ugye (bár, mint azt tudjuk, a történelem sosem ismétli pontosan önmagát - persze jobb elővigyázatosnak lenni, mert az ördög nem alszik - ez volt a mai blogposzt kínai szerencsesüti-része). A teret így már sajnos nem tudjuk megtekinteni, csak azt nézhetjük végig, ahogy Mao elvtárs feje fölött kigyullad a buja vörös fény, amely megvilágítja szavait és amely ekkorra egyébként a város egyéb részeiben is egyeduralkodóvá válik.

Ismét metrózás jön. A kocsik tele vannak okostelefonozó fiatalokkal, valamint tévé-képernyőkkel, ahol "a kínai kosárlabda-válogatott ismét fantasztikus sikert ért el" stílusú híradások, és nyugati termékek kínai másolatainak reklámjai váltogatják egymást (pl. az AXE-ra kísértetiesen hasonlító LINX tusfürdőé). A szardíniakonzervhez térbeli és szagbeli jellegében is megtévesztően hasonlító metrókocsi túlélése után a belváros északi részén szállunk ki, ahol a helyi, népi jelszavakkal megtűzdelt metróépítkezés megtekintése után elindulunk egy kiválasztott, és a Lonely Planet által is ajánlott szecsuáni étterem felé. A távolság megint hosszabb, mint azt véltük, agyunkat ráadásul a villódzó fények is fárasztják (epilepsziások szerintem nem élnek ebben a városban, vagy ha mégis, este magukra csukják az ajtót), de alapvetően vidám a hangulat, ahogy lépdelünk a pekingi közposztálybeli fiatalok által látogatott sütödék között. Az éttermet sajnos zárva találjuk (mindez fél 10-kor), azonban csodálatos kárpótlást kapunk.

Ezt a csodás kárpótlást a Qinhai tó jelenti, amely ránézésre Peking leghangulatosabb helye egy éjszakai sétához. A kacskaringós tavacskát számtalan egymásra épített, kis söröző és bár szegélyezi, ezekben kínai énekesek szörnyű akcentussal nyugati popszámokat énekelnek, vagy a kínai pop egy-egy remekét karaokezzák le (ez amúgy a város többi részén is nagy divat). A tó körül ismét csak: tömeg. Ez a térképen kicsi, de a valóságban annál nagyobb sziget a városban annyira megfog minket, hogy hosszan sétálunk az emberek között és sörözgetünk az egyik kocsma tetőteraszán.

Persze előtte még enni kell valamit, ezért ellátogatunk a szintén a környéken lévő Otto's kínai étterembe. A tapas-bárhoz hasonló módon működő helyen az asztalon külön gombokkal lehet hívni a pincért, törölni egy rendelést, valamint kikérni a számlát. Az étlap egy Ikea-katalógushoz hasonlít, és az ételek nevei a néha a google translate hamisítatlan keze nyomát magukon viselő fordításai nélkül kb. annyit is mondanának nekünk, mint a "Körtetorta falióra". Az adagok hatalmasak. Sikerül kikérni egy hatalmas tál, bármiféle kulináris pozitívumot nélkülöző (értsd: ronda és íztelen) levest, amelyben koriandercsomók, halfejek és tofuk úszkálnak. A gusztustalansági versenyt Peti nyeri, aki képes megenni egy tányér hideg csirkelábat, amelynek szerintem olyan az íze, mintha valaki frissen levágott, már dermedő ujjait szopogatnám. Az ehhez kihozott marhahús-tál, szójaszószos rák, egybeborsó és mangópuding viszont kimondottan jó. Ami a pálcikával történő evést illeti, én először vidám pillanatokat okozok a szomszéd asztaloknál ülő kínaiaknak, de utána a gyakorlat mesterré tesz és kifejezetten élvezem. Ahogyan Csuang Ce mondta: "Lépj ki a végtelenbe és tedd otthonoddá!" Nos, én pontosan ezt tettem két pálcika segítségével.

Megjegyzendő, hogy ezért a menüért, fejenként két sörrel összesen fizettünk 176 jüant, azaz kevesebb mint hatezer forintot. Peking általában véve is elképesztő olcsó város. Két nap királyként való időtöltés után - egy kimondottan jó szállással, az összes fontosabb látnivalóval, szuvenírekkel, stb. együtt - kevesebb, mint 1000 jüant, azaz 33 ezer forintot költöttünk fejenként. És ha takarékoskodunk, ennek a feléből is kijöttünk volna. Az olcsóságot talán a taxi tarifája szimbolizálja a legjobban. Az éjszaka közepén, megnövelt tarifával egy kb. 5 kilométeres útért 14 jüant, azaz kb. 460 forintot kért el az úriember.

Szombat reggel korán kelünk, hiszen ma a Nagy Falhoz utazunk. Ehhez egy kis metrózás (metrójegy: 2 jüan - 66 forint) után fel kell szállnunk a 919-es buszra. Ebből rengeteg áll a mérföld hosszú buszpályaudvaron, és szerencsénk is van: nem kell kivárnunk a hosszú sort (a sor, mint olyan, egyébként rendkívül ritka jelenség itt), ugyanis egy sofőr odaint nekünk, hogy két hely még van a buszon, szálljunk csak fel. Sajnos hamar kiderül, hogy a két hely a busz középső lépcsőjén található, de, hogy szó ne érje a ház elejét, kapunk egy-egy újságlapot, hogy arra tehénkedjünk. A busznak meg kell küzdenie a pekingi dugóval (az autópálya-felhajtókon sorokban állnak a Volkswagen- és Renault-utánzatok), de egy idő után viszonylag gyorsan haladunk. A jegyszedő kisasszony útközben stand up comedy-vel és - valószínűleg - a Nagy Fal történetéről tartott magvas előadással szórakoztatja a nagyérdemű belföldi turistákat, akikből egyébként annyi van, hogy nyugati látogatókat szinte nem is látni, és a város is láthatóan a kínaiakra rendezkedett be. Az előadás természetesen ékes mandarin nyelven történik, de mi azért nevetünk, amikor a többiek is.

Bár eddigre már megszokhattuk volna, de a buszról leszállva újabb sokként ér minket az, ami Badalingban, a Nagy Fal legnépszerűbb, Pekinghez közel lévő részén látható. A busz már az utolsó kilométereken is csak tyúklépésben (vö: csirkeláb) tud haladni a turisták és a járművek áradatától, amikor pedig elhagyjuk a járművet, kiderül, hogy a hétvégére fél Kína lejött a Falhoz. Az eddig stand-uposként működő busz-stewardessek fél pillanat alatt átvedlenek kis megafonokba fülsértően kiáltozó idegenvezetőkké, és mindegyikük körül egy teljes Népi Kommuna csoportosul. Mozdulni sem lehet. Felnézünk a Falra, és egy hernyószerű mozgást végző embermasszát látunk, mintha a Nagy Kínai Népi Maraton döntőjét rendeznék a hegygerincekre meredeken felkúszó vonulatokon. A Falhoz vezető utat kirakodóvásár népesíti be (később egy Kínában élt ismerősöm ezt "Disneyland"-ként aposztrofálja, és igaza van). Felmászva a lépcsőkön kiderül, hogy mi még a Nagy Falnál is nagyobb látványosságot jelentünk a jelen lévő kínaiak számára: Petivel rögtön egy egész család akar lefényképezkedni, és ez később Pekingben is megtörténik. A ködbe burkolózó falon sétálunk kicsit, elkészülnek a kötelező képek, és a következő 919-es busszal visszadöcögünk Pekingbe.

Itt némi metrózás után megebédelünk egy, a Tienanmen térhez közeli, nyilvánvalóan elsősorban a helyieknek szánt kis étteremben. A hely röviddel a megérkezésünk után teljesen kiürül, ami baljós és vészterhes gondolatokkal tölti el sokat látott lelkünket. Aggodalomra azonban nincs ok: az ebéd kiváló és olcsó. A zöldséges marhahús, bárányfalatok, gombasaláta és rizs mellé egy-egy hideg kínai sör is lecsúszik.

A jóleső böffentések után a Tiltott Város a következő attrakció. Ez a hely ismét lenyűgöző élményt nyújt. Egész Európában nem találni egyetlen olyan királyi palotát sem, amely akár csak a közelébe is érhetne e monumentális komplexumnak. Amint átverekedtük magunkat a belföldi turistákon (és a Mr. Tumuldzi által megálmodott multifunkcionális sapkákat kínáló árusokon), ismét beállunk a vágóhídra terelt tehenekre emlékeztető sorba és hagyjuk, hogy sodorjon magával a tömeg. A Tiltott Városban az ember kb. fél óra erőltetett menet után is csak a külső udvarokban van - sajnos itt az épületeket csak kívülről lehet megszemlélni - utána pedig a belső udvar belülről is gyönyörű, bár az egymást taposva fényképező kínaiak miatt gyakorlatilag hozzáférhetetlen épületei és az oldalsó pavilonokban berendezett kis múzeumok követik egymást, a többszáz éves fákkal teli császári kert tövében, olyan hangzatos, bár nem mindig indokolt megnevezések mellett, mint "Az Akkumulált Elegancia Fala - ami tulajdonképpen egy teljesen átlagos rögös sziklafal. És még mindig jön egy újabb udvar, és még mindig vannak új épületek...!

A Tiltott Városból kissé szédülve támolygunk ki. Ekkor hirtelen valami megváltozik, és Peking elkezdi megmutatni azokat a furcsaságait, amelyekre semmilyen logikus magyarázat nem található. Az órára nézve úgy döntünk, hogy megtekintjük a föld alatti bunkerekből álló "Beijing Underground City" múzeumot. Ehhez viszont nem ártana egy olcsó taxi, mert ekkorra már kb. annyira ki vagyunk fáradva, mint a Heti Hetes. Peking nagy utcáin alapvetően nehéz taxit leinteni, ugyanis a járdát magas kerítés zárja el a főúttól, és kb. kilométerenként egyszer lehet kijutni. A probléma azonban most összetettebb: a taxik közül az sem áll meg, amelyikben nem ül senki, hiába kalimpálunk hígvelejű ámokfutók módjára. A helyzet a mai napig teljesen érthetetlen. Taxissztrájkról nem lehet szó: egyrészt mégiscsak Kínában vagyunk, ahol az ilyen szabadosságnak sortűzzel vetnének véget, másrészt jó néhány taxi megy el mellettünk tele emberekkel. Az érthetetlen és kellemetlen helyzet engem rendkívül színpadiasnak szánt ökölrázásra kényszerít, de a helyzeten nem tudunk változtatni: gyalogolni kell a jóval odébb lévő múzeumig, ugyanis Peking központját nem lehet észak-déli irányban metróval sem átszelni, plusz a metróállomások általában messze vannak a látványosságoktól. Úgyhogy ismét hosszú gyaloglás következik. De ahogyan Csuang Ce mondja: "A bölcs ember a térbe tekint, és nem tartja a kicsit túl kicsinek, a nagyot pedig túl nagynak, mert tudja, hogy a dimenzióknak nincs határa."

Persze fölösleges filozófiai mélységekbe ereszkednünk. Erre akkor jövünk rá, amikor befordulunk a fent jelzett múzeum kis utcájába néhány orrfacsaróan bűzlő nyilvános vécé mellé. A múzeum koszlott kapujában ugyanis egy úriember morcosan közli, hogy zárva vannak. Az nem világos, hogy mióta, ránézésre ez már éveket is jelenthet, szóval csalódottan elsomfordálunk.

Így legalább alkalmunk nyílik a Tienanmen tér napfénynél (vagy hogy hívják ezt a szmogon lágyan és ígéretesen, de a kínai kapitalizmushoz hasonlóan sosem túl bíztatóan átszüremlő valamit) történő meglátogatására, amelyre - a metróhoz hasonlóan - egy biztonsági átvilágítás során kerülhet csak sor. Peti ezen alkalmakkor mindig zsebébe dugja GPS-vevőnket, nehogy egy olyan távirányítónak véljék, amelynek megnyomására százezer felfegyverzett, bősz ellenzéki ugrik ki a metróalagútból. A téren Mao mauzóleuma - vagy röviden: a Maozóleum - található, amely mellett Leniné szánalmas kis kriptácskának tűnik, emellett itt áll a dolgozó kínai népnek emelt emlékmű, és persze az Elnök monumentális portréja, amellyel szemben a Kínai Tévének köszönhetően hatalmas kivetítők mutatják az ország szépségeit. A teret a Népi Gyűlés, azaz a helyi parlament hatalmas épülete, valamint a Nemzeti Múzeum, ha lehet, még nagyobb komplexuma szegélyezik. A Parlament mögött található egyébként a tojás alakú, első ránézésre teljesen hozzáférhetetlen Nemzeti Színház is.

Ma nem várjuk meg, amíg kiterelnek minket a térről, inkább elindulunk egy kiülős kávézót, potenciálisan kocsmát keresni. A belvárosban ez lehetetlen. Hideg, bezacskózott pekingi kacsát és ezer forintos Armani táskát lehet kapni, de hideg sör egy kényelmes, levegős helyen már nem. Ez kicsit felbosszant, de rögtön lecsillapodunk, ahogyan ismét belevetjük magunkat az éjszakai piac őrjítő forgatagába. Nekem már lassan az a bajom, hogy egyszerűen nem tudom elkölteni azt a sok jüant, amivel még mindig tele van a pénztárcám. Peti 70 jüanért (kb. 2200 forint) két hamis luxusórát vásárol. Leírhatatlan a hangulat.

A hostelbe történő visszaérkezés olyan, mint egy megváltás. Kb. fél óráig fel sem tudunk kelni az ágyról, csak isszuk a söröket egymás után.

Utazásunk utolsó teljes napját egy méltó vacsorával zárjuk. A puccos, de zárva lévő szecsuani konyhát kínáló hely, a helyi tapas-bár és az inkább helyieknek fenntartott kisétterem után újabb lépést teszünk lefelé az éttermek igényességi hierarchiájában, mikor a hostellel szemben lévő kifőzdére esik szakértő választásunk. Nem bánjuk meg. Az étteremben duplafalú rézüstöket állítanak az asztal közepére, az üstök közepéből egy kisebb atomerő kéményére emlékeztető kúp áll ki. Az edény két fala között forró víz bugyog, amit a kéményben lévő izzó szén melegít. A forró vízbe kívánság szerint levesalapot öntenek (mi csípős levest kérünk, aminek már a gőze is percekig csípi a szemünket). Ezután a vendég választhat a hozzávalók közül: nyersen kihoznak egy tányér húst (esetünkben bárányfilét), egy tányér tengeri feltétet (nálunk rákok), egy tányér zöldséget (nálunk krumpli), valamint egy köretet (nálunk tészta) és egy földimogyoró-szószt. A hozzávalókat evőpálcikákkal kell beledobálni a bugyogó vízbe, majd megfelelő idő elteltével kibányászni. Ez utóbbi a nehezebb feladat. Nekem pl. meggyőződésem, hogy a krumpliszeleteim azóta már boldogan egyesültek a világmindenséggel és valahol a Nirvánában tanyáznak. Nem mondhatjuk, hogy életünk legízesebb vacsorája zajlik, de az biztos, hogy a legkalandosabb. És mindez sörrel együtt csak 95 jüanunkba kerül. A forintosított összeget már oda sem írom, annyira jelentéktelen. A vacsora utóhatásairól a legközelebbi posztban számolunk be.

Itt vagyunk tehát: utazásunk utolsó napja köszönt be holnap. Reggel pakolás, reptér, és, ha a monszun is úgy akarja, repülés haza egy 31 órásra elnyújtott napon. Természetesen erről is beszámolunk, részletesen és őszintén, ahogyan eddig is. Hiszen, ahogyan Konfuciusz mondta: "Az őszinteség minden kezdete és vége; őszinteség nélkül semmi sem létezne." Utazásunk pedig a végéhez közeledik.