Képek Moszkváról: ITT (kedd) és ITT (szerda)
Nyájas olvasóink! Hogy repül az idő! Szinte még csak most érkeztünk meg a birodalmi fővárosba, s holnap máris tovább kell állnunk Szibéria Párizsa felé. Mivel a következő bejegyzés jó esetben is csak négy nap múlva jön, szeretnénk titeket ellátni megfelelő mennyiségű információval addig is. Csapjunk tehát a borscsba!
Ott tartottunk, hogy megérkeztünk a Transsiberian Hostelbe, amelyet egy csapat, a Trainspotting c. filmből kilépett figura üzemeltet. A főépületben egy amúgy nagyon segítőkész kopasz lány, a Peti és énáltalam lakott másik épületben (egy orosz társasházban) pedig egy vadul netfüggő, ránézésre állandóan bekokszolt srác dolgozik, akkora táskákkal a szeme alatt, mint Jézus Krisztusnak Andrej Rubljov egy silányabbul sikerült ikonján. A szálláson másokkal is össze lehet futni: trikós orosz faszagyerekekkel, tetovált, iskoláit részben Komáromban végzett kortalan muksóval, vagy egy, a lepusztult folyosót unokái rémisztő rajzaival dekoráló nénivel. És a sor még nem teljes! Reggeli van: lekváros kenyér, gabonapehely és egy kis tea, ami nagyon jólesik, különösen, ha az ember átvirrasztotta a teljes éjszakát. Ez egyébként kedd éjszaka meg is történt, tekintve, hogy Moszkvában soha nem látott hőség üli fertelmes torát. Tegnap 34, ma 35 fok volt napközben, és ahogyan ezeket a sorokat írom, még mindig több mint 30 fokban izzadunk.
Kedden első utunk a Dixi Diszkontba vezet, ahol sikerül beszerezni az első nap túléléséhez szükséges eszközöket: egy bödön kovászos uborkát, egy doboz meglepődött fejű sprotnit, egy üveg Putyinka vodkát és egy dobozt az orosz Kreml hivatalos cigarettájából, a Russzkij Sztilből. Ezután vissza a főépületbe (amely egyébként Dagesztán hivatalos moszkvai képviseletével szemben található: meg is beszéljük útközben, hogy ha találkozunk Dzsudzsák Balázzsal, meghívatjuk magunkat valami hatalmas mulatásra). Itt Ádiékkal azonnal a seggére is verünk a vodkának és az uborkának, a halak bánatos arca valahogy mindenkit taszít.
A feltöltődés után (ami, nem viccelek, tényleg kell e város túléléséhez), besétálunk a Vörös Térre, útközben olyan kuriózumokat megcsodálva, mint a halálra vált galambot magához szorító és puszilgató félnótás néni, vagy az orosz Starbucks, amire stílszerűen "TEA" feliratot firkáltak. A Vörös Tér egyik felét brutális Nestea hírdetés takarja, szerencsére ez nem sokat vesz el a látnivalókból (Kreml, Vaszilij Blazsennij Székesegyház, Történeti Múzeum, Mauzóleum). Ezek minden fizikailag lehetséges szögből való lefotózása után bemegyünk a GUM áruházba, ami építészetileg lenyűgöző, egyébiránt viszont kicsit csalódás. Lenin valószínűleg naponta egyet fordul a mauzóluemában, hogy a szovjet népnek szánt közös etetőből luxuscikkek tárolója lett.
Mivel a látnivalók tüzetesebb megtekintését másnapra hagyjuk, elindulunk a Manyezs téren a Lonely Planet által ajánlott Kvartira 44 kocsma felé. Ez a Moszkvai Konzervatóriummal majdnem szemben található, és kiderül, hogy annak ellenére, hogy a leírás alapján romkocsmát vártunk, ez elég puccos hely. A szériatartozék eső-kelő hóttrészegek viszont legalább itt is megtalálhatóak. Petivel megiszunk egy jéghideg Nemiroff vodkát a sör mellé, amitől annyira jó kedvünk lesz, hogy a lassan leszálló este ellenére mind az öten az Arbat felé vesszük az irányt.
Nos, az Arbatról az járja, hogy Moszkva Váci utcája. Ez valamilyen szinten igaz is, de én nem tudom mikor láttam utoljára a Váci utcán a delirium tremens varázslatos állapotában leledző embereket fetrengeni, vagy illegális erőversenyt tartani. Ez utóbbi abból áll, hogy ha valaki legalább 75 másodpercig tartja felhúzva magát egy húzódzkodós rúd fölé, 150 rubel befizetése után, annak tízszeresét, 1500 rubelt (kb. 10 ezer forint) nyer. Nem tudom, könnyűnek tűnik-e ez, de a felsorakozó izompólós faszagyerekek közül mindegyik nagyon viccesen megszégyenülve hagyja el a tetthelyet.
Közben nagy nehezen találunk egy orosz specialitásokat olcsón értékesítő bisztrót, ahol egy-egy borscs (és egy azóta elfelejtett nevű grúz leves) megkóstolása mellé lecsúszik egy Zsiguli márkájú sör is (magasabb minőségi kategória, mint az autó), a vacsora után pedig megízleljük a modern Oroszország egyik legkegyetlenebb tömegpusztító fegyverét, az 1975-ös Apollo-19 és Szojuz-18 űrrepülés emlékére kiadott (és sajnos azóta is gyártott) Szojuz-Apollo cigarettát. A termék legjobb tulajdonsága, hogy lassan fogy, és erős, a gyomor legmélyéről jövő hányinger keltésével hatékonyan csökkenti az éhséget.
A kedd estét váratlan, negatív meglepetés zárja, mikor egy orosz utcai stand-up comedy megtekintése után kiderül, hogy este 10 után nem adnak el alkohol a boltokban, így sajnos estére vodka nélkül maradunk. A napból így már csak a külügyminisztérium sztálini felhőkarcolójának megtekintése marad, na meg a már említett, csillapíthatatlan éjszakai kánikula, amely mindkettőnkből a lehető legnegatívabb gondolatokat hozza ki.
Mielőtt folytatnám, néhány szó a közlekedésről. A moszkvai metró monumentális. Ekkora batár nagy, hatalmas ornamentumokkal (és a szovjet himnusz passzusaival) gazdagon díszített állomásokat, a pokol fenekére tartó mozgólépcsőket és ilyen brutálisan áramló tömeget még sehol nem láttam, Londonban sem. Az állomások között van, hogy jó 3-4 perc is eltelik, míg a Budapestről már jól ismert, a mityiscsi álomgyárban összetákolt metrókocsik süvítenek az alagútban. Egyszóval lenyűgöző, és kicsit félelmetes is, főleg, hogy az emberben folyamatosan ott van a tavalyi moszkvai metrómerényletek emléke. Van egy olyan érzésem egyébként, hogy azóta nem is engednek be iszlám kinézetű embereket az alagútba, legalábbis mi egyet sem láttunk. Minden állomáson megtalálható az obligát brutális beléptetőkapu, amely néhol úgy néz ki, hogy ha jegy nélkül mész keresztül, két oldalról két vaskar leveri a vesédet. Ennek minden bizonnyal nevelő célzata is van, ami becsülendő dolog.
A metrót használni azért is muszáj, mert a gépkocsi-közlekedés teljesen lehetetlen. A kocsisorok kétszer ötsávos utakon is tyúklépésben haladnak. Ami még emellett nagyon jellemző Moszkvára, az a planking itteni változata, a hülye helyeken parkolás. Ezt most valószínűleg nem sokan fogják elhinni, pedig úgy igaz, ahogy mondom, mert számoltuk: a két nap alatt legalább 8-10 Range Rovert láttunk gyalogátkelőhely közepére parkolni, szóval én már el is kezdtem böngészni az orosz törvénytárat, hátha az exportőr kötött valami nagyon előnyös szerződést az orosz állammal, és ezt szabad. Ma este már inkább az szúrt szemet, ha egy ilyen márkájú terepjáró rendes parkolóhelyen áll. Az egyetemes főfasz-díjat viszont egy (valószínűleg direkt erre az alkalomra vásárolt) hosszú Merci tulajdonosa nyerte el, akinek sikerült egyszerre két, egymásra merőleges zebrára leparkolnia. Oroszországban a környezetvédelem is teljesen más dimenzióba helyeződik: nem egyszer láttunk üres kocsikat járó motorral, jelezve, hogy tulajdonosuk nem parkol, csak épp beugrott meginni valamit a sarki bisztróba, és készen áll arra, hogy adott esetben elmeneküljön a mindenhol ott lévő milicionyerek elől (rendőrök, gy. k. - akik egyébként a metróban is átvették a kalauzok helyét). Ma délután, hozzáteszem, láttunk egy Lamborghini-Subaru gyorsulási versenyt a rakparton, a már említett forgalomban.
Visszatérve a történet folyásához, ma reggel a Vörös Térre való bemetrózás után először is rendőri eligazítás mellett sorban állunk Lenin Mauzóleumánál. Az öreg kissé morbid látványt nyújt, és kételyeket ébreszt, hogy nem csak egy műanyag baba van-e az üveg mögött, de barnára elszíneződött körmei sok mindent elárulnak. Külön élmény, hogy az orosz állam a Mauzóleumhoz be tudott szerezni egy csapat, kisírt szemű, citromba harapott őrt is. A Mauzóleum megcsodálása után sorban állunk a Vaszilij Blazsennij Székesegyházhoz, ahol Peti felháborító módon 200 rubelt spórol svájci diákigazolványával. A dologban az a leginkább vérlázító, hogy - mint később kiderül - akár egy jogsival és egy ártatlan mosollyal is simán lehetett volna diákbelépőt váltani. A székesegyház belülről nem nyújt akkora élményt, mint kívülről. Bár a kilátás nem rossz, a kis termek zsúfoltak, és egyáltalán, érthetetlen, hogy hívhatnak egy ilyen templomocskákból összetákolt valamit székesegyháznak.
Rövid tanácskozás után lesétálunk a Tretyakov Képtárhoz, de előtte muszáj ebédelnünk is valamit. A helyi Meki helyett hálistennek a Jolki-Palki nevű, rendkívüli humorérzékről és fantáziáról tanúskodó helyre vetjük ki a hálónkat, miután a szomszéd patikában a pénztárosok vihogása közepette sikerült füldugót venni (először sikerült fülbe való borosüveg-dugót kérni). A biznisz lancs csak 195 rubel, ebben benne foglaltatik egy leves, egy főétel, egy saláta és egy ital is (kvasz vagy tea). A kezdeti lelkesedés után sajnos gyorsan alább hagy az eufória, miután a valószínűleg a szomszéd Mekiből importált mirelit rántott hús áthalad fogunk kerítésén.
A Tretyakov Képtárban az első pozitívum a légkondi, ami megment minket a kint tomboló, szofisztikált moszkvai polgárokat szőkőkútba ugrálásra késztető hőségtől. A szofisztikált moszkvai polgárok egyébként a képtárban a falon függő, festett pandát simogatnak, valamint az ajándékboltban az itt még mindig létező információs videókazettákat vásárolják nagy tételben. A XIX. századi orosz tájképfestészet és Andrej Rubljov szigorú tekintetű szentjeinek meglehetősen kritikai szemléletű megtekintése, valamint Gerti által egy fokozottan ízléstelen orosz legyező megvásárlása után ismét a metrómegálló felé vesszük az irányt, ahol egy ízig-vérig moszkvai jelenet Petit a következő nagy orosz realista regény Tolsztojt meghazudtoló kezdősorainak megfogalmazására készteti. Itt át is adnám a szót magának a művész úrnak:
Hihetetlen meleg nap volt a Tratyakovszkaja metróállomásnál. Emberek százai hömpölyögtek ismeretlen állomásokról semmibe vesző megállók felé. Andrej rágyújtott az utolsó Apolló-Szojuz cigarettájára. A szemüveges férfi feldúltan távozott a kvaszárustól, apró hiányában meghíusult a szomjoltó nedű megvásárlása. Andrej cseppet sem csodálkozó szemekkel a férfi után nézve, a cigi végén, a csikket eldobva elgondolkozott: vajon az élet is hasonlít a cigarettájára, miután elszívta, egyszerűen vehet egy új dobozt, vagy ennél többről lenne szó?
Ugye, hogy ezek után maga a csehovi világfájdalom még csak belegondolni is abba, hogy ebből egy Háború és Béke méretű monstre alkotás lehetne?
A metró a Tverszkajához visz minket, ahonnan már csak egy lépés a Patriarsie Prudi, ahol a Mester és Margarita kezdő jelenete játszódik. Nem viccelek, amikor azt mondom, hogy a padon történő félórás üldögélés közben legalább kétszer elment mellettünk a Sátán egy sánta, szakállas, eszelős tekintetű öregúr képében. Villamos viszont sajnos már nincs a közelben (a 40-es években felszámolták), így ki kell hagynunk a peronon guruló, levágott fej megtekintésének bűnös örömét.
Mivel sötétedik, visszametrózunk a Kurszkajához, ahol egy plázában történő bevásárlás és némi rendezkedés után Ádiékkal búcsúvodkázást tartunk, amelynek keretében megtanítom őket néhány elengedhetetlen orosz mondatra, hogy a továbbiakban is boldoguljanak (pl.: "El akarlak venni feleségül"), közben isteni szárított halat, uborkát és más helyi finomságokat eszünk, felkészülve a most következő szűk esztendőkre.
Ugyanis holnap, az Iszmailovszkij piac kora reggeli meglátogatása után búcsút intünk Moszkvának a Kazanyi Pályaudvaron, és Irkutszk felé vesszük az utunkat. Legközelebbi bejegyzés, ha - eleddig ismeretlen - útitársaink is úgy akarják, négy nap múlva, Szibéria Párizsából várható. Addig is: paká!
PS: Mivel átláthatóságra törekszünk, hadd jelentsük be, hogy eddig kb. 6 ezer rubelt költöttünk fejenként, a 2 ezer rubel értékű szállást is beleértve. Dollárhoz még nem kellett nyúlnunk.
