Irkutszki képek ITT, a mongóliai képek érkeznek hamarosan (lent részletezett okok miatt)
És itt vagyunk a büszke Dzsingisz kán nem kevésbé büszke örököseinek büszkeségre vajmi kevés okot adó fővárosában! Megérkeztünk Ulánbátorba, ahol, meglepetésre, eggyel vissza kellett állítani az órákat, és ahol még az egy nap eltöltése is komoly feladatnak tűnik első ránézésre. Persze eddig szinte minden útitársunk egy burját bocit megszégyenítő szemekkel bámult ránk, mikor elmondtuk, hogy nem tervezünk túrázni a Góbi sivatagban, hiszen azt holnap úgyis látjuk a vonatból, és úgy egyáltalán, az egész túrát két hét alatt tervezzük letudni. Egyes embereknek, úgy tűnik, túl sok idejük van. De erre térjünk vissza később!
Ott hagytuk abba, hogy egy igazi szibériai folk-ride után megérkeztünk a Jaroszlava Gaseka utcában lévő szovjet panelházba, ahol a házigazda Dmitrij kimondottan barátságosan fogadott minket a késői óra ellenére (valamint annak ellenére, hogy korábban leleveleztem vele, hogy kijön elénk a pályaudvarra). A három egymásra pakolt matracból álló, ágynak kinevezett valamin egész jól esik az alvás, másnap reggel nem is igazán akaródzik felkelni. Végül nagy nehezen összeszedjük magunkat, és kilépünk az irkutszki életbe. Nem véletlenül fogalmaztam ilyen fellengzős módon, itt tényleg folyik az élet. A több mint ötszázezer lakosú városban már reggel viszonylag sűrű dugó tölti fel az utcákat, a kihelyezett hangszóróból pedig a helyi rádió adása, orosz popslágerek és elvétve néhány ABBA szól. A Karl Marx utcán haladva megtaláljuk a várostervezés abszolút kudarcát jelző, a vasútállomástól mérföldekre elterülő buszpályaudvart, ahol felszállunk egy Lisztvjankába, a Bajkál-tó partjára tartó marsrutkára (aki esetleg nem ismerné a szót: a marsrutka iránytaxit jelent, olyan kisbuszt, amely egy adott útvonalon bárhol leinthető). A 100 rubelbe kerülő út kb. egy óráig tart. Útközben megállapítjuk, hogy Szibériában a természet irányítja a dolgok menetét. Ha az ember utat kíván építeni, eszébe sem jut, hogy legyalulja vagy átfúrja a dombokat, így a gyakran 120-130-as sebességgel lezavart utazás itt-ott hullámvasúthoz hasonlít, főleg, ha előzni kell. A buszról néhol helyi vagy tádzsik gombászok szállnak le, egyes buszmegállókban pedig rendezett sorokban várakoznak a helyi tehenek.
Lisztvjankába megérkezve elénk tárul a végtelennek tűnő Bajkál-tó. Ennek leírására nem is vesztegetnék sok szót, a képek magukért beszélnek. A parton néhányan fürdenek is, bár mi ezt nem merjük megkockáztatni, tekintve, hogy a víz, bár tiszta, nagyon hideg. A tóval ellentétben sajnos a falu nagyon is végesnek tűnik. Némi parti séta után nem is igazán tudjuk, hogy hogyan fogunk itt egy délutánt eltölteni. Megnézzük a helyi ékességekkel gazdagon megrakott kis piacot, eszünk egy saslikot meg egy rizses húst a helyben sütő tádzsikoktól, valamint megszemléljük a kívülről toi-toinak tűnő, de valójában egy hatalmas földbe ásott gödör fölé magasodó egészségügyi egységet. A szárított halból egyelőre elegünk van. A visszaút még észveszejtőbb, az odafelé több mint egy óráig tartó utat a sofőr 40 perc alatt lezavarja, utána pedig kitesz minket a kínai piac kellős közepén.
Innen indulunk el városnéző sétánkra, amelynek során kiderül, hogy Irkutszk egyáltalán nem olyan gáz hely, mint hittük, annak ellenére, hogy Oroszország drogfővárosának számít. Olyan kontrasztokat lehet itt látni, mint az Internacionálé soraival díszített fal előtt szigorúan néző Lenin szobor, mögötte pedig a vadkapitalizmus bástyája, a helyi pláza. A pláza és a piaccsarnok is kimondottan igényesnek tűnik, leszámítva, hogy megállapításunk szerint a kirakott húsok frissessége szempontjából nagyon előnytelen, langyos hőmérséklet uralkodik. Így ezeket az örömöket inkább kihagyjuk. Ezután a városközpontot alkotó kis parkok felé vesszük az irányt, amelyek akár Győrben, vagy egy hasonló, középméretű magyar városban is lehetnének. A hatalmas főtéren, amelyet az Inturiszt szálló és a regionális kormányzói hivatal hatalmas épületei uralnak, a város alapításának 350. évfordulójára nyitott fényképkiállítás fogad minket. Itt alkalmunk nyílik megszemlélni, hogyan változott át egy csendes, de alapvetően szép építészetű városka szocreál ipari monstrummá. A főtér végén életem eddigi legdurvább gyalogátkelőhelye fogad, ahol kicsit hiányoljuk a „készüljön két napi hideg élelemmel, ha át akar kelni” táblát. Sajnos az Angara partjára nem lehet lemenni, mert építik a kikötő új egységeit. Ehelyett inkább a világháborús hősök emlékére minden volt szovjet nagyvárosban égő öröklángot szemléljük meg.
Még néhány életveszélyes útkereszteződés a közlekedési szabályokra látványosan fittyet hányó jobbkormányos autók között, és már a dekabrista felkelők házai felé tartunk. A felkelők közül ugyanis sokan itt telepedtek le, miután egy szibériai börtönkolónián letöltötték a büntetésüket, s ma Volkonszkij és Trubeckoj háza múzeumként működik. Az útikönyvünk megható benyomásokat ígér. A meghatódás azonban elmarad, mikor ráeszmélünk, hogy hétfő lévén a múzeumok zárva vannak, így csak a ház udvarára lehet bemenni. Annál megindítóbbak viszont az út egyik oldalán sorakozó, a földbe süllyedő faházak a másik oldalon épülő luxuslakások kontrasztjában.
Ezután ismét végigsétálunk a kínai piacon, majd le egészen az Angaráig, ahol a helyi Margitsziget, az Ifjúság Szigete vár minket. A szigeten, megint csak, hatalmas élet van. Fiatalok napoznak, fürdenek a folyóban, motorcsónakoznak, vagy a helyi vurstliban szórakoznak. A hely a kiülős kávéházban kimérten teázgató nőkkel engem abszolút a Csinibaba légibemutató-jelenetére emlékeztet. A kávéház belülről viszont inkább a Szombat esti láz c. filmet idézi hatalmas, a jelenlegi körülmények között kimondottan anakronisztikus fényfalával. A szigeten még egy úttörővasút is található, de ez sajnos nem működik.
A szigetről visszasétálva a hostelbe még néhány perc figyelemmel adózunk III. Sándor cár szobrának, Peti pedig egy hangulatvideót csinál a város egyik leglazább helyéről. A hostelben felvesszük a csomagokat, majd pedig irány a pályaudvar.
A vonatunk helyi idő szerint negyed 11-kor indul, de mi már fél 9-kor kinn vagyunk, hiszen bármi történhet. A pályaudvar és környéke tele van rosszarcú alakokkal, ami miatt kicsit elkezdünk tartani attól, hogy kik lesznek az útitársaink a következő másfél napban. Mikor azonban végre eljutunk a vonathoz, kiderül, hogy a szerelvény kb. két vagonból álló nemzetközi viszonylata szinte kizárólag turistákkal van tele. Velünk egy fülkében egy világutazó fiatal angol házaspár van, akik azért hagyták ott a munkájukat, hogy öt évvel az esküvőjük után körbeutazzák a világot. Már két hónapja úton vannak, de hazamenni március előtt nem akarnak. Akkor is csak Új-Zélandról. Mellettük sikerül még megismerkedni egy nyugdíjas texasi katonatiszttel és védelempolitikai tisztviselővel, aki a világ összes olyan pontján megfordult már, ahol van amerikai katonai támaszpont, így most szándéka szerint beutazza azokat a helyeket, ahol nincsen; valamint egy Oroszországban élő amerikaival és egy antwerpeni egyetemistával. A vonaton egyébként még franciák és hollandok is bőséggel utaznak.
A mongol vonatkocsi már önmagában megér egy misét. A folyosón szőnyeg (amit a mongol provodnyicák éjszaka felszednek és fülsértő hangok kiadása mellett súrolják a padlót), a falakon Mongólia szépségeiről láthatunk képeket. A legjobb azonban a Mongol-Orosz Vasúti Vegyesvállalat elnökének angol nyelven is közzétett köszöntője, amelyet „nagyszerű mongol hazánk újjáépítésének” évében írt, és amely többek közt érinti azt is, hogy „a vasút nagyban hozzájárul majd a mongol nép békés fejlődéséhez és virágzásához, ezért kérjük az önök együttműködését.” Mi elfogadjuk az ajánlatot, főleg, hogy az úriember – aki a kép és a papír sárgasága alapján már lehet, hogy nincs is az élők sorában – pontos és kényelmes szolgáltatást ígér. A fülke berendezése, bár valamilyen szinten megjeleníti ezt a törekvést, azért határozottan hagy kívánnivalót maga után. Párna helyett egy babzsákot kapunk, mindehhez pedig egy több négyzetkilométer területű nemeztakarót. Ez nagyon hasznosnak bizonyul, tekintve, hogy a vonaton az ablakok zárva tartásakor szauna, éjszakai résre nyitásakor viszont sarkvidéki hideg van. A mongol provodnyicák esetében sajnos már nincs meg az a skatulyából kihúzott tüchtig viselkedési forma, amit Oroszországban láttunk, de nagyobb problémák sincsenek. Bár a hölgyek a belátás teljes hiányáról tesznek tanúbizonyságot, mikor hosszan magyaráznak nekünk mongolul, felhúzva magukat teljes és szégyentelenül kimutatott értetlenségünkön, alapvetően segítőkészek. Igaz, egyikük ezért néha egy-egy tögrög csusszanását is elvárná korrupcilovetta formájában, de hát hogyan is várhatnánk el a finom hölgyektől, hogy folyamatosan húzgálják le a be-beragadó ablakokat, vagy hogy nyitogassák a csak kombinált fogóval működő vécézárat.
Egy Burjátföldön átvonatozott éjszaka után szerdán, kora délután érkezünk meg a mongol határra, Nauskiba, amit csak azért nem nevezek városnak, mert a környéken sem láttunk egyetlen emberi települést. A táj egyébként csodaszép. Egy lusta folyó kanyarog a vonat mellett, amelyből itt-ott vadlovak isznak. A háttérben hatalmas kopár hegyek sorakoznak. A vonal érinti a szintén fantasztikus Libák Tavát is. Bár a szerelvény szinte minden faháznál megáll, ezt nem bánjuk, mert Oroszországban eddig most járunk a legszebb tájakon.
Az andalító nézelődést életünk leghosszabb határellenőrzése szakítja félbe. Helyi idő szerint háromnegyed 2-kor érkezünk meg a határ orosz részére és este 10 után hagyjuk el a mongol határállomást. Nyilvánvaló, hogy a kettő között történnie kell valaminek. A provodnyica (vagy az isten tudja, hogy mondják ezt mongolul) egy német lágerkápót meghazudtoló eréllyel zavar le mindenkit a vonatról, mutogatva, hogy „négy”, ami akár azt is jelentheti, hogy négykor jövünk vissza, de azt is, hogy négy napig fog tartani, míg a feltolt mellű orosz határőr kisasszony lepecsételi az útlevelünket.
A nauski állomáson, mint azt korábban említettük, határozottan semmi nincsen, így eleinte nehéznek tűnik az itteni időtöltés megtervezése. Márpedig az már a leszállásnál látható, hogy sokáig leszünk itt. Vonatunkat szétszerelik, marad a két nemzetközi vagon, amelynek közönségével a várakozás alatt sikerül mélyebb ismeretséget is kötni. A pályaudvar mögött sikerül találni egy szuvenírpiacot (utolsó alkalom matrjoskákat venni), egy, a szokásosnál is giccsesebb árucikkektől roskadozó, „Mindent Önért” névre hallgató kisboltot, valamint egy kávézót. Itt Michaellel, a nyugdíjas texasival iszunk egy isten tudja, honnan idekerült dán sört, Peti pedig elfogyaszt egy meglepően finom húsgombócot uborkasalátával felturbózva. Később a tikkasztó melegben beszélgetve a szomszéd kocsiban utazó mongol ifjúsági bokszválogatott szórakoztat minket egy hirtelenjében bemutatott edzéssel. Több órás beszélgetés után végre visszaszállhatunk a vagonokba, de mozdony hiányában egyelőre furcsa lenne, ha bármerre is megindulnánk. Michael, köszönetképpen a sörért, megosztja velünk Irkutszkban vásárolt szalámiját és sajtját, valamint fiatalkora kedvenc zenéit, amelyeket Claire-rel és Chrisszel, az angol párral együtt megértő mosollyal hallgatunk végig.
Mikor a vonat végre megindul, kb. egy órás út következik a senki földjén, orosz és mongol szögesdrótok között. Ezután futunk be Szühbátor állomására, amely várost egy mongol forradalmi hősről nevezték el, valószínűleg bátorsága miatt (höhö, értitek, bátor). Az állomáson megtörténik a mongol határellenőrzés, legnagyobb sajnálatunkra ismét kinyitják a folyosó aljában lévő, rohadó dinnyékkel teli tárolót is, majd kb. másfél óra üldögélés után ismét mindenkit lezavarnak a vonatról a karvalyként várakozó, de a szomszéd sínpár peronján veréb módjára üldögélő pénzváltók karmai közé. Beváltjuk a maradék rubelt, amiért sok-sok tízezer tögrögöt sikerül beszerezni, majd körülnézünk az állomáson, ami még Nauskihoz képest is kimondottan kihalt (mormonok viszont vannak).
Egy órával később hozzácsapják két vagonunkhoz az Ulánbátorból éppen megérkező személyvonat kocsijait, majd, miután a provodnyicák együttes erővel rugdosnak le a nemzetközi vagonokról egy részegnek kinéző helyi tolvajt, elindulunk a birkaszagú éjszakában. Az egyhangú sztyeppét csak néha szakítják meg nyájak és jurták.
Másnap reggel, egy újabb fagyos éjszaka után a provodnyica mongol nyervákolására ébredünk, amiből kiderül, hogy már közel a főváros. A cuccok összekapkodása után az ablakból nézzük végig, ahogy a vonat bevánszorog Ulánbátor külvárosainak panelházak tövébe épített jurtái közé. A dinnyecsempész úriember már valahol itt leszáll és egy lepusztult udvaron árulni is kezdi fertelmes portékáját.
A vasútállomáson már várnak minket. A Golden Gobi vendégház csapata bezzeg külön kérés nélkül is képes volt kijönni (nyilván további vendégek reményében). Beszállunk egy jobbkormánnyal súlyosbított, a műszerfalba épített forgó arany imamalommal felturbózott kisbuszba, ami elvisz minket az Állami Nagyáruház melletti lepusztult panelházak között megbúvó hostelbe. A város első ránézésre egy olyan lepusztult, retkes koszfészeknek tűnik, hogy rögtön megértjük, miért használja mindenki csak kiindulási pontnak nomád túrákhoz. A hostel viszont egész szimpatikusnak tűnik – bár a net sebessége kb. egy betárcsázós modemhez hasonlítható. A bejáratnál jó buddhista szokás szerint levetetik az emberrel a cipőt, viszont rögtön teát és lekváros kenyeret adnak a kezünkbe. Ezeket az – egyelőre – záró sorokat reggel 9-kor írom, arra várva, hogy 10-kor felszabaduljon a szoba. Utána elindulunk, és a pekingi vonatjegyek felvétele után megnézzük, mi az, amit ez a város nyújtani tud. Lehet, hogy a következő bejegyzés, két nap múlva, igen rövid lesz.
De eddig ezen a túrán mindig is a kis meglepetések szerezték a legnagyobb örömet. Ilyenekre most is nyitottak vagyunk!
