Vagyis: „Az évszázadnál hosszabb ez a nap” – írta annakidején Borisz Paszternak, és utána Csingiz Ajtmatov is. Így, a szibériai tajgák között haladva, az Urálon túl éppen ugyanaz az érzés keríti hatalmába az embert, mint az orosz irodalom e két kiemelkedő alakját. Az idő teljesen relatív lesz. Mikor az ember megéhezik, eszik, ha elfárad, alszik, de ezek nem feltétlenül (sőt, leggyakrabban nem) az egyébként megszokott napszakok szerint történnek. Nincsen semmi, ami tagolja a napokat, hacsak nem az állomások, a kerekek zakatolása. Mikor pl. ezeket a sorokat írom, éppen Ázsiában haladunk. A helyi idő Moszkva + 2 óra, de a menetrendet – amelyhez képest amúgy is fél óra előnyben vagyunk - moszkvai idő szerint olvassuk. Magunkban pedig már irkutszki idő szerint számolunk (ami ismét +2 óra), hiszen valamikor, a távoli jövőben, meg is kell érkeznünk.
De kezdjük az elejéről! Csütörtök reggel, utolsót szippantva a jó moszkvai szmogból, kimetrózunk az iszmailovói piacra. A látvány lenyűgöző: szakszervezeti kockapanelhotelek és egy idetákolt, makettnek is beillő Kreml-másolat fogad minket. Utóbbi a „kulturális- és szabadidőközpont” néven futó ócskapiac. Végülis nem panaszkodhatunk: kultúra van bőven, ugyanúgy, ahogyan szabadidőnk is van, szóval körülnézünk a hivatalosan csak szombat-vasárnap nyitva tartó, de némi életet azért ilyenkor is élő piacon. Moszkvának valószínűleg az egyetlen olyan részén járunk, ahol magas az idegennyelv-beszélők koncentrációja, hiszen igazi turistaparadicsomról van szó. A teljesen véletlenszerűen felhúzott műorosz faházak mellett vitorlás hajók kicsinyített mására is fel lehet mászni, egyébként pedig egymás érik a matrjoska-baba, hamis Rolex- és vérnyomásmérő-árusok. Némi nézelődés után sikerül is beszerezni egy 10 darabból álló, Oroszország vezetőit a Romanovok óta ábrázoló matrjoska-babát. A piac mellett maga a Partyizanszkaja metróállomás is megér egy misét monumentális platformjaival és a 40 másodpercenként (!) közlekedő metrószerelvényekkel.
A kicsekkolás után Ádiék kikísérnek minket a Kazanyszkij állomásra, ahol az egyre gusztustalanabb szagú és kétesebb tartalmú pelmenyi-főzdékkel tarkított labirintusból kijutva meg is találjuk a vonatunkat. Oroszországban állítólag annál jobb minőségű a szerelvény, minél kisebb a száma. A transzszibériai fővonalon közlekedő Rosszijáé pl. 1 és 2. A mi vonatunké 82. Ezek után, gondolom, nem lep meg senkit, hogy egy otthoni csehszlovák gyártmányú vagonhoz hasonló körülményeket találunk. Bordó műbőr ülések, faborítású falak, és vonatszag. A különbség az, hogy itt a másodosztályon a fülkékben négy ágy van – kettő fent, kettő lent – amelyek kényelmes fekhellyé alakíthatók az orosz vasút által biztosított, „Barguzin” márkájú ágynemű-szettnek köszönhetően (szegény Petőfi Sándor forog nemlétező sírjában). Az ágynemű egyébként némi problémát okoz új provodnyicánknál, Albina Vlagyimirovnánál, aki egy mosolygós, nyenyec szemű gyévuska. Nem világos ugyanis, hogy a két hülye külföldi, akik a Rosszija helyett egy ilyen ódivatú, ráadásul Jekatyerinburgig az „Ural” mellékvonalon közlekedő vonatra vettek jegyet, fizettek-e az ágyneműért is. Szerencsére gyorsan lebeszélem vele, hogy egyelőre ez még nem jelent problémát.
További jó hír, hogy miénk a két alsó ágy a fülkében, szóval miénk a kisasztal is. Ez azért fontos, mert ez a fülke lesz az otthonunk az elkövetkezendő három és fél napra, valamint négy éjszakára. Hálistennek remek fülketársakat kapunk. A két felső ágyon egy huszon- vagy harmincegynéhány éves nő és egy tizenhárom-tizennégy éves forma kissrác utazik (utóbbi egy az egyben úgy néz ki, mint az orosz mesekönyvek gyerekfigurái). Az első néhány kilométeren bőszen találgatjuk, hogy vajon milyen rokoni kapcsolat lehet köztük: anya és fia? Nővér és öcs? Végül sikerül egy olyan mondatot kieresztenem a számon, hogy „elképzelhető, hogy az egyik a másik nagynénje”, mire Peti felteszi azt a nagyon indokolt kérdést, hogy melyikre gondoltam a kettő közül.
A masszív izzadás úgy befészkelte magát az életünkbe, hogy szinte már furcsa lenne, ha abbamaradna. A hőség továbbra is őrjöngve tombol, és a tűző nap úgy felfűti a vagonunkat, hogy csaknem kétezer kilométerrel arrébb, Szibériában, ahol jó 10-15 fokkal hidegebb van, a brutális szovjet acélvagon továbbra is okádja magából a meleget. A légkondi hol megy, hol nem, így kimondott wellness-program az utazás ebben a remek kupéban.
Moszkva után kicsivel máris elkezdődik az a fajta látkép, amit utána napokig ismétlődni látunk. Amennyiben egy kis falu mellett haladunk el, orosz faházacskák és nyomortanyák váltogatják egymást. Ha egy kisebb város van soron, lepusztult panelházakat látunk. Van olyan város, ahol nincsen betonozott út sem, de a panelházak úgy állnak, mint a cövek, és köztük Mercedesek, BMW-k és Range Roverek által alkotott esküvői menet halad. A leggyakrabban az út menti tajgát van alkalmunk megfigyelni, itt néhol felbukkan egy temető, néhány véletlenszerűen kivágott és stócba rakott fa, az itteni toi-toi (a semmi közepén álló pottyantós budi) vagy egy kutyaól. Az ember ezeket először meglepődéssel, utána megértő mosollyal szemléli, hiszen egyrészt olyan hatalmas ez az ország, hogy nehéz elképzelni, hogy bármilyen település van a közelben, másrészt viszont olyan furcsa, hogy nem is tűnik meglepőnek, ha a semmi közepén egy emberi használatra szánt tákolmány áll.
Az első megálló Moszkva után Vekovka, ahol a vonat köré sereglő kaja-, pia- és fagyiárusok mellett komplett pohárkészleteket is árulnak, a helyi üveggyár jóvoltából. Az üvegárusok nem bízzák a véletlenre. Ha elkapják az ember tekintetét, addig szólongatják, míg a gyengébbje nem adja be a derekát és nem vesz egy művészien megcsiszolt szamovárpohár-készletet a kocsi végén álló melegvíz-adagolóhoz. A másik, nagyon jellemző itteni árucikkre, a fából faragott, egyiptomi ihletésű macskára viszont nem találunk semmilyen, a józan ész határain belül értelmezhető magyarázatot.
Este átnézünk az étkezőkocsiba, ahol sikerül összetalálkozni a helyi obligát részeg idiótával, akit tolakodó természete ellenére inkább sajnálunk, mert egy idő után ráfanyalodik a vonat egyik bálnaalkatú utasára. A sör és a mellé rendelt saláta, illetve orosz módra elkészített pácolt hering viszont jóval olcsóbb, mint a Tisza Expresszen, úgyhogy öröm és boldogság van, annyira, hogy a kövér pincérnő legnagyobb meglepetésére még 10% borravaló is kerül a pénztárcánkból. A pincérnő egyébként bemutatja, hogy a vonat szabályait mennyire kell komolyan venni, amikor simán rágyújt az amúgy nemdohányzó étkezővagonban, a kiszolgálás idejére pedig beteszi a hűtőbe a füstölgő cigarettát, nehogy megromoljon, ugyebár.
Megérdemelt és kiélvezett éjszakai álmunkból csak Tatárföld fővárosa, Kazany vibráló éjszakai élete riaszt fel minket (pontosabban Petit), amely – hol máshol – a pályaudvaron zajlik. Másnap reggel a vagon fertelmes vécéjében a vízcsap pontos működési mechanizmusának megfejtését követően történő, zuhanynak csak kimondottan eufemisztikus éllel nevezhető mosakodást követően kipreparáljuk a menetrendet, hogy tudjuk, mikor kell órát állítani, és mikor jön egy-egy nagy folyó, ami megszakítja a tajga egyhangú vizuális szimfóniáját. Közben kártyázással, olvasással, és a képbe lassan beúszó Urál fényképezésével telik az idő. Drága provodnyicánk néha benéz felmosni, amit valószínűleg sokan még nem köszöntek meg neki, hiszen a mi „szpaszibánkra” rögtön mosolyogva kapja fel a fejét. Mint arról korábban volt már szó, a vagon továbbra is egy szauna, de ha az ember kidugja a fejét az ablakon, jóval hűvösebb levegőt érez. Kisebb pánikot okoz, hogy Albina Vlagyimirovnánál elfogyott a hideg ital, ezért át kell menni a másik vagonba – és ott is csak egy csat nélküli csatos bambit kapunk.
Sebaj, jön Druzsinyino, az utolsó európai megálló, ahol sikerül egész olcsón néhány elengedhetetlen cikket akasztani. Az obligát két sör és két ásványvíz mellett sajnos belenyúlunk a szörnyűségekbe is. A kíváncsiságból megvásárolt Bajkal Gazirovka üdítő íze a molyirtóval kevert Domestosra emlékeztet (na nem mintha ilyet bármelyikünk is kóstolt volna már, de kb. így tudjuk elképzelni). Ami viszont az étkezést illeti, ott aranykezünk van. Egy hatalmas hűtőtáskával kivonuló helyi asszonyságtól – nevezzük Szvetlána nagyinak, ha már Peti elkeresztelte – veszünk egy hatalmas grillcsirke-combot krumplival és paradicsommal, valamint két húsos pirogot, amiket csakis jó szívvel tudunk ajánlani mindenkinek. És persze ezúton küldjük legmelegebb üdvözletünket a druzsinyinói gasztronómia matrónának.
Jekatyerinburg felé közeledve izgalommal várjuk az Európa és Ázsia határát jelző obeliszket. Ez azonban valószínűleg csak a fővonalról látható (amelybe épp itt csatlakozunk be), ugyanis az obeliszk helyett egy rendkívüli precizitással megszervezett és nyüzsgő nyomornegyedet látunk, utána pedig közvetlenül Jekatyerinburg 30-emeletes panelekkel tarkított ipari külvárosát. Na meg egy akkora rendező pályaudvart, amekkorát még soha. A 20 perces megállót négy jéghideg sör megvásárlásával ünnepeljük meg, amelyeket azon melegében – vagy hidegében – el is fogyasztunk egy snapszerparti közben.
Tyumenbe érve minden megváltozik. Először is: kicserélődnek az útitársaink. Az egyik ágyat egy bajszos, kövér úriember kapja, a másikat pedig egy kiskatona, akik azon nyomban álomba is merülnek az éjszakai megállót elhagyva. Másrészt: kiderül, hogy Szibériában tényleg hideg van. Annyira, hogy az eddig a meleget magából bőszen ontó acélszerelvény is lehűl, és innentől kezdve nyugodtan alszunk. Lehet, hogy mégis minden igaz, amit az amerikai filmekben látunk? Be is kéne kapcsolni a tévét, hátha épp minket érintő hírt mutatnak a híradóban.
Erre azonban ekkor még várnunk kell, hiszen két hosszú nap áll még előttünk. Másnap reggel álmosan megszemlélem Oroszország legsportosabb városa, Omszk vasútállomását, majd visszafekszem aludni, most, hogy már lehet. Délben már egy teljesen más táj fogad minket. Egészen félelmetes, hogy órákat, napokat tudunk úgy menni, hogy végtelen tajgát látunk mindenfelé. Azért ezt is félbeszakítja néhány érdekesség: pl. a kuzbaszi szénbányákból nyugatra tartó, brutális mennyiségű tehervagon, a már 30 éve bezárt, szétrohadó téeszek, kis, faházas falvak, amelyek között teherautók és kamionok araszolnak földutakon. Betonozni, ugye, nem lehet, mert az első télen felfagy az út utána pedig széthordják törmelékként. Az infrastruktúra látható hiánya azért nem akadályozza meg a békés falusiakat abban, hogy hordalékfából összetákolt csűrökre parabola-antennát szereljenek.
Az első interakciónk a bajszos bácsival – Andrejjel – Barabinszk előtt történik, ahol isteni szárított, füstölt halat veszünk és azon nyomban el is fogyasztjuk. Ekkor még azonban csak azt tudjuk meg, hogy a Szurgutnál dolgozik, és a felesége családjához tart a történelmileg igen fontos, de mára már régi pompáját a bácsi nagy sajnálatára elveszített Jenyiszejszkijbe, ami Krasznojarszk után van. Novoszibirszkben azonban, ahol a kiskatonát lecseréljük egy Irkutszkba tartó bankalkalmazottra, Andrej már kimondottan akar beszélgetni – főleg beszélni – és hogy mindezt hangsúlyossá tegye, meghív minket egy-egy fagyira a város monumentális vasútállomásán, amelyet alkalmunk van belülről is megszemlélni. Innentől kezdve nincs megállás. Andrejtől hosszú órákon át hallgatjuk a történeteket Oroszország gazdasági problémáiról, az űrhajózásról, az egész eurázsiai kontinensre kiterjedő családjáról (maga is részben üzbég, részben dagesztáni, részben orosz), arról, hogy miért csak olyan asszonyt szabad elvenni, akit tisztelünk, vagy hogy milyen volt annakidején úttörőtáborban gyümölcsöt szedni. Mikor a vacsorához is hozzájárul házi uborkával és szibériai kolbásszal, mi pedig cserébe vodkával kezdjük és pálinkával fejezzük be a közös étkezést, már nagyon közel vagyunk ahhoz, hogy elinduljunk a lejtőn. És ez, ahogyan az lenni szokott, meg is történik. Felkel ugyanis az Irkutszkba utazó Gyenyisz, aki egy cigi mellett rögtön javasolja is, hogy hozzunk néhány sört még az étkezőkocsiból. Kicsit vonakodva, de végül igent mondunk, és innen csak foltokban emlékszem az estére – na meg Peti beszámolójából.
A számolatlanul fogyasztott sörök mellett ugyanis elfogy a vodkánk és a pálinkánk is, és – bár erre én nem emlékszem, de Peti elmondása szerint – éjszaka Andrejre támaszkodva szállok le még sört venni Mariinszk város állomásán, a provodnyica megvető pillantásaitól kísérve. Később aztán sikerül olyat is csinálni, ami miatt valószínűleg le is vághatnának a vonatról, de hál’ istennek ezt Albina Vlagyimirovna már nem látja. Visszafelé a vonat folyosóján már úgy sikerül jönni, mint egy flippergolyó – faltól falig – és egyszer csak, ki tudja, honnan, egy felvágott nyers füstölt hal fogad minket a kupé asztalán, Andrej pedig egy e-mail cím és egy telefonszám kíséretében meghív minket a jövő évben esedékes ötvenedik születésnapjára. Peti viszonylag hamar átveszi a józan ész szerepét, míg én továbbra is hahotázva beszélgetek két útitársunkkal. Hogy hogy alszunk el, és mikor, nem tudom. Másnap reggelre már Krasznojarszkon bőven túl vagyunk, Andrej eltűnt – hiába kértem, hogy keltsen fel a Jenyiszej folyónál – és itteni idő szerint már dél is elmúlt. A vasárnapi nap lustán és álmosan telik, no meg főleg másnaposan. Pedig az éberség nem ártana: elvégre hajnali fél 3-kor véget ér utazásunk leghosszabb etapja, amint a vonat megérkezik Irkutszk állomásra. Gyenyisznek sajnos még van ideje és lehetősége arra, hogy elkunyerálja vadonatúj plasztikkártyánkat és két, a csomagból kieső óvszert. Úgy tűnik, érdekes éjszakára készül.
No, és itteni idő szerint hajnali fél háromkor kilépünk a szibériai éjszakába. Dmitrij, a szállásadónk nem jött ki elénk, pedig korábban felajánlotta (szerintem én meg túludvariaskodtam a dolgot, és ezért). Nincs mit tenni beülünk egy jobbkormányos taxiba (a Lada-gyártól való irgalmatlan távolság miatt Oroszországnak ezen a részén már japán használtautókat vásárolnak). A sofőr bácsi vagy 10 percig bűvöli a térképet, mielőtt elindulna, ettől engem kiver a frász, de Peti megnyugtat, hogy ha az öreg 500 rubelt kért el egy olyan útért, amiért útikönyvünk szerint legfeljebb 150-200 rubelt kérhetne, akkor már tűzön-vízen át is odavisz. Valóban, leírhatatlan az az érzés, mikor kellemes orosz popzenét hallgatva suhanunk át az Angara folyó hídján, sofőrünk pedig az ablakban könyökölve valami rettenet szovjet cigarettát szív.
Kis kavargás után végül megtaláljuk szállásunkat, amely a puccos és ambiciózus International Friendship Hostel Club nevet viseli. Valójában arról van szó, hogy Dmitrij, a tulaj kiadja egy legalább ötven éve épült szovjet panelben lévő lakásának két szobáját. Azért a dolog meg van ideologizálva: a hostel névjegykártyáján hangzatos szöveg hirdeti, hogy Dmitrij ezzel betekintést szeretne nyújtani abba, hogyan éltek a Szovjetunióban a családok. Az biztos, hogy a kis szekrényekben megbúvó szovjet sci-fi irodalom, az ezer éves rejtvényújságok és a csodás linóleumpadló mindenképpen hozzáadnak ehhez az élményhez.
Némileg megnyugodva fekszünk tehát le, hiszen itt már hajnali négy óra van lassan, mi pedig reggel indulunk a Bajkál-tóhoz. Erről azonban már csak Mongóliából tudósítunk, hiszen este 10-kor tovább indulunk. Szerda reggel tehát új képek, új élmények, maradjatok velünk!
